A laboratóriumi diagnosztika forradalmi fejlődésen ment át az utóbbi évtizedekben, azonban az ígéretes perspektívák ellenére még mindig régi problémákkal küszködik, melyek az egész diagnosztikai folyamatot sérülékennyé és potenciálisan megbízhatatlanná teszik, növelik a költségeket, és veszélyeztetik a betegek egészségi állapotát.
E problémák közös háttere: a hiba. Az orvostudományban hibáknak nevezzük azokat a jelenségeket, melyek nem megfelelő gyógyszereléshez vagy más ártalomhoz vezetnek. Az orvosi hibák fontos komponensei a diagnosztikai hibák, melyek a vizsgálatkéréstől az eredmények értelmezéséig a folyamat bármely pontján bekövetkezhetnek. A laboratóriumi gyakorlatban a hiba történhet a preanalitkai fázisban (a beteg előkészítése, mintavétel és a biológiai minták kezelése), az analitikai folyamat során (a minták elemzése) vagy a posztanalitikai fázisban (az eredmények közlése a vizsgálatot kérő klinikus felé). Bár a folyamat bizonyos lépése kívül esnek a laboratórium közvetlen hatáskörén, mégis hozzájárulhatnak a laboratóriumi teljesítmény minőségéhez és hatékonyságához, illetve befolyásolhatják azokat. Bár a technológiai fejlesztések eredményeként jelentősen beszűkült az analitikai fázisban bekövetkező hibák lehetősége, az extraanalitikus fázisokban – és ezen belül is leginkább a preanalitikai folyamat során – továbbra is nagy eséllyel történhetnek hibák. A preanalitikai problémák – melyek még manapság is az összes hiba közel 70%-áért felelősek – kétes vagy megbízhatatlan laboratóriumi leleteket eredményezhetnek, melyek ronthatják a betegellátás minőségét. A preanalitikai hibák többsége a nem megfelelő mintavétellel függ össze, mint amilyen például a rossz minőségű minta hemolízis, alvadás vagy szennyeződés következtében, az elégtelen mennyiségű minta, a nem megfelelő tartályba történő mintavétel vagy a minták nem megfelelő személyi azonosítása. A laboratóriumi gyakorlatban nem számít ritkaságnak a minták hemolízise, mely a rutin napi gyakorlat 3,3%-át is kiteheti, míg a további feldolgozásra alkalmatlan minták között 40−70% is lehet a hemolizált minták aránya. A fekvő- és járóbeteg-ellátásban egyaránt az in vitro hemolízis a vezető ok.
A minták hemolízisének okai és jellege
A hemolízis lényege, hogy a sejtmembrán sérülése vagy szakadása következtében hemoglobin és más intracelluláris komponensek kerülnek ki a vörösvértestekből a környező plazmába. A plazmában a szabad hemoglobin referenciatartományának felső határa 20 mg/l, a szérumban 50 mg/l. Vizuálisan akkor beszélünk hemolízisről, ha a szabad hemoglobin koncentrációja meghaladja a 0,3 g/l-t (18,8 mmol/l), mely a szérum vagy plazma rózsaszíntől vörösig terjedő elszíneződésében mutatkozik meg, és már akkor szemmel jól látható, ha a minta mindössze 0,5%-nyi lizált erythrocytát tartalmaz.
A hemolízis bekövetkezhet in vivo és in vitro egyaránt, a legkevésbé kívánatos jelenség a laboratóriumi gyakorlatban, mely károsan befolyásolja a laboratóriumi tesztek pontosságát és megbízhatóságát. A mintavétel során gondot okozhat többek között, ha alkohol kerül a beteg bőréről a mintába, túlságosan kis lumenű (21 G-nél kisebb) tűt használnak a vérvételhez, nem sikerül könnyen eltalálni a vénát, a vénák vékonyak és sérülékenyek vagy egyáltalán nem lelhetők fel, részlegesen eltömeszelődik a katéter vagy más vérvételi eszköz, túlzott negatív nyomás éri a vért a fecskendőben, nem megfelelően töltik fel a mintavételi csöveket (ilyen esetekben arányaiban túl nagy koncentrációban vannak jelen adalékanyagok, elsősorban az EDTA, ami a vörösvértestek membránjának szakadásához vezethet), túlságosan erősen rázzák vagy keverik a vért a mintavételt követően, túlságosan hideg vagy túlságosan meleg környezeti körülményeknek van kitéve a minta, illetve túlságosan nagy sebességgel vagy túlságosan hosszú ideig centrifugálják a mintát.
Forrás: Lippi G, et al. Haemolysis: an overview of the leading cause of unsuitable specimens in clinical laboratories. Clin Chem Lab Med. 2008;46:764–772.
